Van úgy, hogy a bor találja meg a kóstolkóját. Így történt ez most is. Liverpoolból, Gyuritól kaptam ajándékba ezt a 2004-es Valpolicella-t. Korábban hallottam már róla tudtam, hogy olasz és az is rémlett valahonnan, hogy Verona környékéről származik. Az Egri vagy Szekszárdi Bikavérhez hasonlóan a Valpolicellát is szigorú területi korlátok jellemzik, a Garda tó környéki szőlőskertekben termő Corvina Veronese, Rondinella és Molinara szőlők, borászatonként eltérő "titkos" eyvelegéből készül. A classico mellett, ami ebben az esetben acéltartályos érlelést takar, egy másik Superiore névre keresztelt fahordós változata is létezik. Na de hagyjuk a wikipédiára a tényeket és lássuk milyen a bor. A rubinvörös szín és a tömény buké testes bort ígértet de helyette könnyed gyümölcsös zamattal találkozunk. Olyan mint a nyáresti szellő. Magában hordozza a nap tüzes forróságát de mégis megváltásként hűsíti felforrósodott testünket. Nagyon "nekemvaló" bor ez, diszkrét, nem tolakszik csak úgy lekíséri az estét mint a jó cigányprímás a hajnalig mulatozó legényeket. Határozottan megszerettem a Valpolicella-t. A classico mellett létezik belőle barique változat is. Sajnos egyik sem kapható környékemen, de ezentúl vadászok rá mert kell ilyen a borosszekrényembe.